Sascha már harmincöt éves volt, de még mindig hitt a csodákban. Különösen szilveszterkor. Még ha csak apró csodák is voltak. Mint például tegnap… Az édesanyja szomorú volt, mert idén nem volt karácsonyfájuk.
– Ez olyan lehangoló, Sascha. Régen minden más volt, nem gondolod? Barátságosabb, melegebb… Majdnem minden évben volt egy szépen feldíszített fánk. Emlékszel? Hogyne emlékezett volna. Szívesen vett volna egy fát az anyjának,
de az nem engedte volna. Csak mérgelődött volna miatta. Világosan megmondta: „Ne is gondolj rá! Túl drága. Megleszünk nélküle is.” Aztán mégis megtörtént a csoda: ma reggel a karácsonyfaárus megkérdezte tőle,
hogy nem segítene-e ellapátolni a havat. Sascha gondolkodás nélkül belevetette magát a munkába. Félretolta a letaposott, sáros havat, összeszedte a szétszóródott tűleveleket és gallyakat, majd homokot szórt a csúszós útra.
– Jól van, ügyes vagy! – dörmögte elismerően az árus, egy testes, piros arcú férfi, és barátságosan hátba veregette. – Hogyan fizethetem meg neked? Tudod mit? Válassz egy fát azok közül ott. Már nem a legszebbek, de még jók lehetnek valamire.
Sascha természetesen elfogadta az ajánlatot. Kiválasztott egyet a megmaradtak közül. Az egyik oldala kicsit kopasz volt, de az nem számított. A sarokba állítja majd, úgy, hogy csak a szép része látszódjon.
Az anyja biztosan örülni fog neki. És a friss fenyőillat megtölti majd az otthont ünnepi hangulattal… Most a fa a lépcsőházban állt, egy félreeső sarokban, ahol senkit sem zavart. Sascha alig várta, hogy hazavigye.
De előbb még be kellett fejeznie a járdák letakarítását. – Sascha, segítenél nekem? – hallatszott egy hang a háta mögül. Alexej volt az, a második emeletről. Rendes fickó, bár az anyja mindig félig tréfásan „a gazdag szomszédnak” nevezte.
De Alexej mindig tisztelettel bánt vele, és gyakran kért tőle apró szívességeket. Sascha pedig ritkán mondott nemet – szeretett segíteni. – A kocsimat teljesen betemette a hó! Ezek a hókotrók… Egy katasztrófa! Segítenél kiásni?
Sascha bólintott, megmarkolta a lapátot, és követte Alexejt. A hatalmas, fényes limuzin szinte teljesen eltűnt a hó alatt, csak a teteje látszott ki. – Hogy dolgozhatnak így… – morgott Alexej. – Egyszerűen szavakat sem találok! Na, essünk neki.
A hó nehéz volt, és minden egyes lapátolással egyre nehezebbnek tűnt. De Sascha kitartóan dolgozott, míg végül a kocsi ismét kiszabadult. – Köszönöm, barátom! Várj csak… – Alexej a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy csillogó, ünnepi dísztasakot.
– Tessék, neked hoztam! Boldog ünnepeket! Sascha meglepetten vette át a csomagot. Egy üveg vörös kaviár, egy palack pezsgő, egy tábla csokoládé és egy rózsaszín karácsonyi gömb volt benne. Elkerekedett szemmel nézett Alexejre,
szólni akart, de a másik csak legyintett. – Ugyan, említésre sem méltó! – Majd ismét a zsebébe nyúlt, kihúzott néhány bankjegyet, és Sascha kabátzsebébe csúsztatta. – És ezt a munkádért! Sascha zavarba jött.
Maga az ajándék is több volt, mint amit valaha várt volna. De Alexej már be is ült a kocsijába, és elhajtott. Sascha gyors léptekkel indult haza. Le akarta tenni a fát és az ajándékokat, aztán folytatni a munkát. A hó egyre sűrűbben hullott…
– Honnan szerezted ezt? – kérdezte az anyja csodálkozva, amikor Sascha felállította a fát, és átnyújtotta neki a csomagot. Elmesélte neki a karácsonyfás történetet, Alexej ajándékát és a pénzt is. Az anyja elmosolyodott, és Sascha érezte,
hogy a szíve megtelik boldogsággal. Legalább egy kívánságát teljesíthette. Az anyja még fel is ült az ágyban, magára húzta vastag köntösét. Ma nem érezte jól magát. Mostanában egyre többször volt rosszul…
Ekkor csengettek. Sascha ajtót nyitott – Olga volt az, a szomszédnő. Néha meglátogatta az anyját, segített neki, beadta az injekcióit. Sascha kedvelte Olgát. Kedves volt, csinos, nővérként dolgozott. Az anyja is szerette.
– Bárcsak egy ilyen feleséged lenne! – sóhajtozott néha. Sascha ilyenkor csak megvonta a vállát. Beletörődött, hogy valószínűleg soha nem fog megházasodni. A nők okos, gazdag, magabiztos férfiakat akarnak. Ő pedig egyik sem volt.
– De te szorgalmas és jószívű vagy – mondogatta az anyja –, de hát, sajnos, ezt ma már kevesen értékelik. Olga amúgy sem ment volna hozzá. Akkor sem, ha nem lenne férjnél. A férje, Pavel, rendes ember volt, de sokat veszekedtek.
Sascha gyakran hallotta a kiabálásukat a vékony falakon át… Ma azonban Olga nem beszélgetett sokat. Belépett az anyja szobájába, és Sascha újra kiment havat lapátolni. Amikor végzett, azon gondolkodott: „Most, hogy van pénzem,
vehetnék valami finomságot az ünnepi vacsorához.” Óvatosan válogatott a boltban, mert bár nem volt okos, a pénzzel jól bánt. Amikor kilépett, egy apró fekete kutya kezdte követni. – Hát te? – Sascha kibontott egy csomag virslit,
letört egy darabot, és odanyújtotta. A kutya megszaglászta, elkapta és jóízűen rágcsálni kezdte. Sascha elmosolyodott. – Gyere velem. A kutya vidáman csóválta a farkát, és követte. Otthon Pavel a padon gubbasztott.
– Sanek… Mindent elrontottam – motyogta. Sascha hallgatta, majd végül így szólt: – Gyere, ünnepelj velünk. Pavel döbbenten nézett rá. – Én? – Igen. Szilveszterkor senki sem maradhat egyedül. Kis idő múlva már mind együtt ültek az asztalnál
– Pavel, Olga, Sascha anyja, az idős szomszédasszony, aki magányos volt… és a kiskutya is, jóllakottan, összegömbölyödve egy párnán. Olga poharat emelt. – Sascha, te egy igazán jó ember vagy. Kívánom, hogy találj egy nőt, aki ezt értékelni tudja!
Sascha elpirult. Talán egyszer megtörténik. Talán nem. De ma este boldog volt.
