A lagzi napja olyan volt, mint egy mese – tele varázslattal, szeretettel és boldogsággal. De aztán, a szertartás közepén, egy tiszta, gyermeki hang emelkedett fel, és olyan erővel hasított a levegőbe, mint egy villám derült égből.
„Papa, te nem házasodhatsz össze vele!” Borzongás futott végig a gerincemen. A kis alak ott állt, fehér ruhájában, eltökélten, szőke fürtjei táncoltak a gyertyák lágy fényében. Liza, a négyéves menyasszonyom lánya, kicsi ujjával a terem végében lévő nagy ablakra mutatott.
„Hiszen már van feleséged!” Felzúgott a közönség. Éreztem, ahogy egy fájdalmas pillanatra megáll a szívem. És akkor megláttam – a sziluett. Sötét, elmosódott, ott állt a szürkületben… és integetett. Elakadt a lélegzetem.
Három évvel korábban… Sergéi úgy lépett be az életembe, mint egy meleg nyári zápor – váratlanul, frissítően és tele érzelemmel. Egy bulin találkoztunk, ahol laza stílusa és okos humora felborította a világomat.
Ami kezdetben egy pillanatra elkapott beszélgetés volt, hamar órákig tartó diskurzusokba, közös nevetős éjszakákba, és olyan pillanatokba torkollott, amikor azon tűnődtem, hogy talán a sors hozott minket össze.
Aztán, hónapokkal később, egy kis étteremben ültünk, a gyertyák lobogó fényében, melyek komoly árnyékokat vetettek az arcára. „Katja, van valami, amit tudnod kell.” A hangja nyugodt volt, de a szemében ott bujkált egy bizonyos feszültség.
„Van egy lányom. Liza. Ő az egész világom. Megértem, ha ez túl sok neked… de nem titkolhatom előled.” A szavak váratlanul értek – nem úgy, mint egy ütés, hanem mint egy szélfúvás, ami arra ébresztett rá, hogy éppen egy szakadék szélén állok. Egy lépés előre, és zuhanok…
De talán gyönyörű zuhanás lesz. „Időt kérek, hogy átgondoljam” – vallottam be. „Nem azért, mert kételkedem… hanem mert biztos akarok lenni abban, hogy mindkettőtöket úgy szeretem, ahogyan megérdemlitek.”
Néhány nappal később, a kedvenc kávézónkban, megfogtam a kezét, és határozott hangon mondtam: „Készen állok. Mutass be a lányodnak.” Az a mosoly, ami megjelent az arcán, örökre bennem marad.
Liza és én, Az első találkozásunk igazi próba volt. Beléptem az ajtón, kezemben egy zsák házi készítésű csokis keksz, a szívem olyan gyorsan vert, hogy biztos voltam benne, elárul. Liza ott állt, félénken bújva Sergéi lába mögé,
kicsi karja egy kopott plüssnyuszihoz szorítva. Nagy szemei kíváncsian és óvatosan méregettek. Egy pillanatnyi csend. Majd egy halk, félénk suttogás: „Szeretem a csokis kekszeket…” A szívem elolvadt. Így kezdődött a történetünk.
Minden egyes közös nappal erősödött a kapcsolatunk. Hamarosan „majdnem mama”-nak hívott – egy szó, ami édesebb volt, mint bármelyik dallam. És amikor Sergéi megkérte a kezem, Liza volt az, aki örömében felugrott és felkiáltott:
„Te leszel a mamám!” A lagzi napja. És elérkezett a nagy nap. A levegőben rózsák finom illata terjengett, a gyertyák lágy fénye meleg, arany ragyogásba vonta a termet. Minden tökéletes volt. Egészen addig a pillanatig.
„Papa, te nem házasodhatsz össze vele!” A csend, ami ezt követte, szinte tapintható volt. Éreztem, ahogy száz szemlélő tekintete nehezedik rám, hallottam a vendégek halk mormogását. Mellette éreztem, ahogy Sergéi teste megfeszül.
Liza előrelépett, az arca komoly volt. „Hiszen már van feleséged” – ismételte, és felemelte kis kezét. „Ott! Ő ott áll!” Mindenki egyszerre fordult hátra. Az ablak mögött – a lemenő nap fényében – egy alak rajzolódott ki.
Egy sötét, elmosódott figura, aki figyelt minket… és integetett. A gyomrom összeszorult. Sergéi előrelépett, tekintete a megjelenésre szegeződött. Az ujjaim öntudatlanul belekapaszkodtak a ruhám anyagába. A levegő mintha megállt volna, ahogy közelebb lépett az ablakhoz.
És akkor – hirtelen – nevetett. Igazi, mély, szívből jövő nevetés, ami úgy szétrobbantotta a feszültséget, mint egy szappanbuborék. Megfordult – és mellette ott állt egy ismerős figura. Nína. Liza régi dajkája. És a karjaiban – egy régi, kissé megkopott rózsaszín plüssmaci.
„Katja” – mondta Sergéi, miközben alig tudta visszafogni a vigyorgást –, „engedj meg, hogy bemutassam: Mrs. Puschístik.” Meglepetten pislogtam. „Ki?” „A feleségem” – magyarázta mosolyogva. „Legalábbis Liza szerint.”
A kis bajkeverő tapsolt és győzelmi kifejezéssel kiáltott: „Papa nem házasodhat össze Katjával, mert már eljegyezte Mrs. Puschístikot!” Egy pillanatnyi döbbenet. Aztán – kitört a nevetés a közönségből. Liza boldogan mosolygott.
Nína bocsánatkérően vigyorgott. „Mostanában sok tréfás videót néz, és úgy gondolta, feldobja a lagzit egy meglepetéssel. Nem tudtam neki nemet mondani.” Sergéi felemelte Lizát, szemei csillogtak az örömtől. „Kislányom, most már nincs több trükk a lagzikon, rendben?”
Liza bólintott, kuncogott – és hozzábújt. Mélyet lélegeztem – majd együtt nevettem velük. Ahogy a jövőre gondoltam, biztos voltam benne, hogy egy dolog biztos: Az élet Lizával sosem lesz unalmas. És én ezt nem is akartam másképp.